Halálhegy – A Dyatlov-rejtély

1959 január 27-én, az Igor Dyatlov vezette tíz fős hegymászó-csapat nekivág az Ortofen hegy meghódításának. Sosem értek oda. Hogy miért, az találgatások tárgya máig is.

A 8 férfiból, és 2 nőből álló csapat január 25-én érkezett Ivdel-be vonattal, majd Vizhai-ba, a legnyugatibb lakott településre utaznak kocsival. Január 27-én indulnak meghódítani céljukat, ám még aznap, betegeskedése okán Yuri Yudin, a csoport egyik női tagja visszafordulni kényszerül. A tábor körült kamerák és naplók leírásaiból jól nyomonkövethető a csoport mozgása egész az incidenst megelőző napig. Január 31-én értek egy magasföldi terület határához, és megkezdték a mászáshoz szükséges előkészületeket. Egy erdős területen ételt és egyéb készleteket helyeztek el, melyet visszaútjukra kívántak tartalékolni. A csapat február 1-én megkezdte a hágón való átkelést, ám komoly hóviharok miatt irányt vesztettek, és nyugat felé mentek tovább, Kholat Syakhl hegy csúcsa felé. Mikor hibájukra ráébredtek, úgy döntöttek tábort vernek a hegygerincen. 

A expedíció tervei szerint Dyatlov csapata február 12-én, mikor Vizhaiba visszaért volna, azonnal telegráf-üzenetet küldött volna a helyzetükről. Ám az üzenet nem érkezett meg. Akkor a 2-3 napos késések normálisnak számítottak egy hasonló út során, ám mikor február 20-áig sem érkezett hír a csoportról, egy felderítő cspatot küldtek a területre, nemsokkal később pedig már az orosz hadsereg és a hatóságok is beszálltak a keresésbe helikopterekkel. Február 26-án a keresőcsapatok megtalálják Kholat Syakhl melett a csapat elhagyott sátrát, melyen hatalmas lyukak tátongnak. Néhány lábnyom vezet a szomszédos erdős rész felé, melyek azonban 500 méter után elvésznek a hóban. Az erdő szélénél egy tábortűz maradványait találják, az első két holttesttel - akik cipő és ruha nélkül, alsóneműjükben fekszenek ott. Innen nem messze további három holttestre bukkannak, köztük Dyatlovéra is, helyzetük és a póz, melyben halálukkor voltak, arra enged következtetni, hogy a sátortáborhoz akartak visszatérni. A többi holttestet csak sokkal később, május 4-én találják meg, több mint 4 méter hó alatt, az erdős terület mélyén. 

A vizsgálatok az először megtalált holttestek esetében hipotermiát állapítottak meg - egyiküknek volt egy kis törés a koponyáján, de ezt nem minősítették halálos sérülésnek. Azonban a később talált testek vizsgálata különös dolgokat fedett fel. Súlyos sérüléseket szenvedtek a hegymászók - egyiküknek beszakadt a koponyája, másik kettőnek pedig beszakadt a mellkasa. Ezek a sebek nem mindennapos erőről árulkodnak: a kutatás szerint olyan erejű lökés kellett hogy érje őket, mintha egy kocsival ütköztek volna. Súlyos, külső sérüléseik azonban nem voltak, kivéve hogy egyikük nyelve kiszakadt - mint később kiderült, nem kiszakadt, pusztán a mikróbakörnyezet pusztította le a puha szervet. Az első feltételezések szerint a Mansik támadhatták meg a csapatot, ám kézitusa vagy más külső erő jelei egyáltalán nem voltak felfedezhetőek. Tökéletesen rekonstruálható volt, hogy a csoport a tábort egy éjszaka folyamán, sietősen hagyta el. Belülről kivágták a sátrakat, és mintegy az erdő felé menekültek - a -25 fokos hideg ellenére egyesek csak zokniban, vagy alsóneműben. Több testen letépett ruhadarabokat találtak, mintha egymásról szedték volna le a ruhákat, hogy abba csavarják magukat a hideg ellen. 

A terület jellege okán a többször felmerülő lavina lehetőségét újra meg újra elvetették. Egyre több furcsaság került napvilágra. Állítólag a testek teljesen elsárgultak, hajuk beszürkült - ezt aztán még 1959-ben cáfolták, illetve a sárgulás teljesen természetes. Több, a hatósági kutatásokat vezető illetékes szerint a dózismérők a hegygerinc környékén radioaktív aktivitást mutattak, melyet később kimutattak az áldozatok ruháin is - és ez bizony a jegyzőkönyv része. A környéken akkor senki sem tartózkodott, de egy 50 kilóméterre lévő kutatócsoport elmondása szerint az incidens napján a Kholat Syakhl felől narancsszínű fényeket és gömböket láttak az égen. Több kutatás azt bizonyítja, hogy a területen rengeteg fémhulladékot találtak, melyek alapján többen úgy vélik hogy a csoport egy katonai fegyverpróba idején volt rossz helyen, és rossz időben. 

Mikor 1990-ben nyilvásossá váltak az akták, a kutatások újra fellendültek az esettel kapcsolatban. Lev Ivanov, a rendőrség által ebben az ügyben megbízott főparancsnok írásai és elmondásai szerint egyszerűen nem találtak elfogadható magyarázatot arra, hogy az események ilyen sorozata hogyan jöhetett létre. A orosz szuperfegyver, és a sárga fénygömbök okán felröppent ufó-teóriák bár igen valószínűtlenek, máig is népszerűek. 

Hogy miért hagyta egy ennyire tapasztalt csapat, ennyire sietősen el a táborhelyét, tudván hogy a biztos halálba menekülnek egy ennyire hideg és szokatlan környezetben, na ez az igazi misztérium. 

Legyen ez a poszt emlék számukra.

Igor Dyatlov (Игорь Дятлов)
Zinaida Kolmogorova (Зинаида Колмогорова) 
Lyudmila Dubinina (Людмила Дубинина) 
Alexander Kolevatov (Александр Колеватов) 
Rustem Slobodin (Рустем Слободин) 
Georgyi Krivonischenko (Георгий Кривонищенко) 
Yuri Doroshenko (Юрий Дорошенко) 
Nicolas Thibeaux-Brignollel (Николай Тибо-Бриньоль) 
Alexander Zolotarev (Александр Золотарев)
 

És néhány kép: